A gumigyártás legyőzte a motorkerékpárokat

Ma már csak a gumikról ismerjük a márkanevet, de a Bridgestone az 1960-as években tárcsás vezérlésű kétütemű motorokat, 40 lóerős 350-est és Grand Prix-versenygépeket is gyártott. Az amerikai piacra fókuszáló japán vállalat rendre megelőzte a konkurenciát, mégis alig húsz év után felhagyott a kétkerekűekkel.

A 350 GTR 1967-ben jelent meg az USA-ban, azaz mindjárt a hetvenéves jubileumot ünnepeljük. Kéthengeres, 345 köbcentis forgótárcsás motorja 40 lóerőt teljesített, hatfokozatú váltót és száraz tengelykapcsolót kapott. Az szaksajtó, például a legendás Cycle World a korszak legjobb középkategóriás motorkerékpárjának nevezte. Az ára ugyanakkor 900 dollár fölött járt, miközben a konkurencia egyszerűbb, hasonló hengerűrtartalmú gépei 20 százalékkal olcsóbban is elérhetők voltak. A Bridgestone műszaki szempontból sokat nyújtott, de a gyártása egyre nehezebbé vált, s lényegében a cég utolsó igazi ikonja lett.

Mi vezetett idáig? Az alapító, Isibasi Sóudzsiró 1931-ben hozta létre gumigyártó vállalatát. A Bridgestone márka a családnév angol fordításából született: az ishi követ, a bashi hidat jelent. A kerékpárgyártással foglalkozó leányvállalat 1945-ben alakult meg, majd pár korai motorizált prototípus után 1950-ben szerződést kötöttek a Fuji Precision Engineering vállalattal a szükséges blokkok szállítására.

A Bambitól a Championig

Az első motoros Bridgestone, a BS-21 Bambi 1952-ben került piacra. A 26 köbcentis dörzshajtású kétüteműjét a hátsó kerék fölé építették. Ezt követte a 38,5 köbcentis BS-31, majd a 49 köbcentis BS-41. 1958-ban mutatták be a Champion sorozatot. Az 50 köbcentis, kényszerhűtéses kétütemű már háromfokozatú váltóval és sajtolt acélvázzal készült. A típuscsaládot fokozatosan fejlesztették tovább, alapot adva a nemzetközi terjeszkedéshez: az 1962-es Champion III egy évvel később már Super 7 néven jutott el az Egyesült Államokba.

Az amerikai export 1963-ban indult a Rockford Scooter Company közreműködésével. Az Illinois állambeli Rockfordban működő importőr a nagyobb teljesítményű, sportos kivitelű változatok fejlesztését szorgalmazta. Igaza lett: az USA a vállalat legfontosabb exportpiaca lett. A nagyobb hengerűrtartalmú, sportos modellek többsége elsősorban oda készült, Japánban jóval ritkábban bukkantak fel közúton. Az európai jelenlét szerény maradt; Nagy-Britanniába és Ausztráliába csak az 1960-as évek végén jutottak el a gépeik.

A Tohatsu és a Lilac öröksége

Akkortájt Japánban megkezdődött az átrendeződés, sorra szűntek meg a kisebb gyártók. A Bridgestone ekkor több mérnököt és tervezőt vett át a Lilac és a Tohatsu vállalatoktól – előbbi különösen a Guzzikra hasonlító V2-es, kardánhajtású motorkerékpárjairól volt ismert, utóbbi pedig nagy teljesítményű kétüteműekkel szerzett versenytapasztalatokat.

Az új szakemberek munkájának eredménye 1964-ben, a BS-90 bemutatásával vált kézzelfoghatóvá. Az egyhengeres már szívótárcsás vezérléssel épült, majd egy évvel később a BS-50 és a BS-175 is megjelent, 1967-ben pedig elkészült a szemérmetlenül szexi 350-es kéthengeres is.

A szívótárcsás vezérlés nagy szabadságot adott a kétütemű motorok tervezőinek. A hagyományos konstrukcióknál a dugattyú helyzete határozza meg a szívónyílás nyitását és zárását. A forgótárcsával viszont a szívási időpontokat függetlenül lehet belőni: ez nagy fordulatszámon kedvezett a teljesítménynek, ugyanakkor gondos méretezést és pontos gyártást igényelt.

A Bridgestone fenolgyanta alapú, önkenő vezérlőtárcsákat alkalmazott, szemben más gyártók összetett, fémrészeket is tartalmazó megoldásaival. A motorok további jellegzetessége volt a krómozott falú alumíniumhenger, az automatikus olajozás és a precíz erőátvitel. A nagyobb gépeknél a külsőre is sokat költöttek: többrétegű krómozást, gondosan polírozott alkatrészeket és látványos metálfényezést használtak.

Az ötvenes, ami eljutott Assenig

A Bridgestone a hatvanas évek közepén Japánban az 50 és 90 köbcentis gyorsasági kategóriákban ért el komolyabb eredményeket. Az utcai motorokhoz gyári tuning alkatrészeket és átalakítókészleteket is kínáltak, míg az amerikai piacra 90, 100 és 175 köbcentis SR változatok készültek. A cég legkomolyabb versenyprogramja azonban az 50 köbcentis Grand Prix-gép fejlesztése volt. Az 1965-ben megvillantot EJR-1 vízhűtéses, kéthengeres, kétütemű blokkot kapott. A következő évben elkészült a továbbfejlesztett EJR-2 is, majd a Bridgestone három motort nevezett az 1966-os Man-szigeti TT-re.

Az eseményt brit tengerészsztrájk miatt elhalasztották, ám az új időpont nem illett a csapat programjába. A japánok ezért Európában maradtak, több pályán teszteltek, köztük Brands Hatchben is. Végül a holland TT-n, Assenben indultak el. Tommy Robb az ötödik, Jack Findlay a hatodik, Isao Morishita a kilencedik helyen végzett az 50 köbcentis versenyben. A Suzuki gépei gyorsabbnak bizonyultak, de a három Bridgestone célba ért és világbajnoki pontokat szerzett. A fejlesztés folytatására sajnos már nem jutott pénz: a gyári versenyprogramot 1966 végén megszüntették.

345 köbcenti, 40 lóerő

A márka legnagyobb sorozatgyártású csemegéje, a 350 GTR 1967-ben jelent meg. A 9,3:1 kompressziójú motorja 61x59 milliméteres furat-löket aránnyal bírt: a gyári teljesítményadat 40 lóerő 7500-as fordulatszámon, a legnagyobb forgatónyomaték 39,2 Nm 7000-nél. Nem rossz, igaz?

A főtengely két végén külön-külön vezérlőtárcsa működött, ezekhez egy-egy 26 milliméteres Mikuni porlasztó csatlakozott. A generátornak így nem maradt hely a főtengely végén, ezért a hengerek mögé, a blokk felső részére került, fogaskerékhajtással – szokatlan megoldás volt, de a blokk cserébe keskeny maradt.

A primer hajtás ferde fogazású fogaskerekekkel működött, a hétlamellás szárazkuplung pedig versenymotorokat idézte. A hatfokozatú váltó kapcsolási rendje különbözött a megszokottól: az üres fokozat legfelül helyezkedett el, az összes többi lefelé volt kapcsolható. Érdekesség: a váltókar és a hátsó fékpedál helyét fel lehetett cserélni, így a tulajdonos eldönthette, melyik oldalon szeretne váltani. Erre akkoriban még volt igény, hiszen a brit, olasz és a japán gépek kezelőszerveinek pozíciója gyakran különbözött.

A 161 kilós szépség 165 km/órás végsebességet és 5,8 másodperces 0–100-as gyorsulást tudott, ami remek érték a mai napig – az ár már kevésbé volt vonzó. Az 1967-es amerikai bevezetéskor egyes források szerint 900 dollár fölött kínálták, míg a konkurens japán kéthengeresek között 700 dollár körüli típusok is akadtak. A GTR későbbi, 1970 körüli ára már reálisabb szintre, 695 dollárra csökkent. A gyártás teljes időszaka alatt a becslések szerint nagyjából 9000 példány készült.

A hely elfogyott, a gumira pedig szükség volt

A Bridgestone motorkerékpár-gyártásának megszüntetését gyakran egy állítólagos japán gyártói ultimátummal magyarázzák. A sztori szerint a Honda, a Yamaha, a Suzuki és a Kawasaki vezetői közölték a Bridgestone-nal, hogy ha továbbra is motorkerékpárokat gyárt, nem vesznek több gumiabroncsok tőlük. Ezt a zsarolást korabeli dokumentumok nem igazolják, igaz, az óriások bolondok is lettek volna írásba adni.

Az eseményeknek viszont van egy sokkal kézzelfoghatóbb gazdasági háttere. A Bridgestone motorkerékpár-üzletága 1949 óta az Ageóban működő gyár területén osztozott a gumigyártással. Az 1960-as évek második felére mindkét tevékenység bővítést igényelt, de a meglévő üzem területén erre nem volt elegendő hely. A vezetés végül a gumik gyártása mellett szavazott.

A döntést a japán autóipar gyors növekedése is indokolta. A Bridgestone egyre többet költött az abroncsgyártás fejlesztésére, miközben a motorkerékpár-részleg nyeresége a vállalat közös kasszájába került, nem pedig az új motorkerékpárok fejlesztésére fordították. Az évtized végére már látszott ennek a következménye: a 175 Hurricane és a 350 GTO Street Scrambler csak a korábbi modellek ráncfelvarrásai. A 100-as és 200-as sorozat is a meglévő motorok felfúrt változataiból született. A BS 100 GP és a BS 100 TMX is a korábbi 90-es blokkra épült, a 175 Dual Twinhez hasonló, kisebb méretű vázzal.

Közben az Egyesült Államokban megjelentek a kétütemű motorokat érintő, egyre szigorúbb környezetvédelmi előírások. A Bridgestone-nak nem volt kész négyütemű motorkerékpár-családja, így a továbblépés fejlesztéséeket kívánta volna meg.

A vállalat már 1966-ban megszüntette a japán belföldi motorkerékpár-értékesítést. Az export tovább folytatódott, elsősorban az amerikai importőrrel fennálló szerződéses és pénzügyi kötelezettségek miatt. A GTR és a később megjelent, magasra vezetett kipufogós GTO az amerikai piacon még az 1970-es évek elején is kapható volt. A Bridgestone hivatalos története 1971-re teszi az export leállítását és az üzletágból való kivonulást, bár egyes történeti források szerint az utolsó japán gyártású gépek 1972-ig készülhettek.

A kisebb szépségek még néhány évig éldegéltek. A 60-as és 100-as típusok szerszámait és gyártási jogait a tajvani BS Tailung vette át. Az ezekből fejlesztett kismotorok Rockford Chibi, Taka és Tora néven jelentek meg az amerikai kereskedőknél, és az 1974-75-ig maradtak gyártásban.

A fennmaradt 350 GTR-eket a mai napig vadásszák a japán gyűjtők Amerikában, a Bridgestone rajongói csemegévé vált – sajnos idehaza egy darabról sem tudunk, pedig nem mondanánk nemet a lehetőségre, hogy megnézzük, hogyan sprintel egy ilyen kétütemű csoda 2026-ban.