Lime Green – Hogyan lett a Kawasaki zöldje a motorsport legismertebb színe?

A Kawasaki zöldje ma már annyira magától értetődő, hogy szinte fel sem tűnik. Ha egy sportmotor élénk lime green fényezést kap, szinte mindenki tudja, melyik márkáról van szó. Pedig volt idő, amikor ez a szín kifejezetten rossz ómennek számított a motorsportban, és egyetlen komoly gyártó sem merte használni.

A történet ráadásul nem Japánban kezdődött, hanem több mint tízezer kilométerrel arrébb, az Egyesült Államokban. A Kawasaki ottani csapata ugyanis felrúgta a hagyományt, s inkább a marketingeseire hallgatott. Olyan gépet akartak építeni, ami már akkor felismerhető, amikor még csak egy villanás látszik a célegyenes végén. Akkor figyelemfelkeltő fricskának indult, de néhány év alatt a motorsport egyik legismertebb arculati elemévé vált.

Korábban a fényezést jellemzően az adott ország hagyományos nemzeti versenyszíne határozta meg, így a nézők már messziről tudták, melyik gép honnan érkezett. Az olaszok pirosban, a franciák kékben, a belgák sárgában, a németek eleinte fehérben, majd az 1930-as évektől az alumínium karosszériák miatt ezüstben versenyeztek. A britek a máig legendás British Racing Green árnyalatot választották, ami később önálló fogalommá vált az autósport történetében.

Japánnak, mint későn kezdőknek ezzel szemben nem alakult ki ilyen, világszerte elfogadott versenyszíne. Az ötvenes-hatvanas években a Honda, a Yamaha, a Suzuki és a Kawasaki is többféle fényezést használt különböző bajnokságokban. A gyári gépek között ugyanúgy előfordult a fehér, a piros vagy ezek kombinációja, ezért egyik sem vált kizárólagos ismertetőjeggyé. A hatvanas évek végére azonban a motorsport egyre inkább marketingeszközzé vált. A televíziós közvetítések terjedésével már nem volt elég gyorsnak lenni: fel is kellett ismerni a motort.

Daytona, ahol megszületett a Lime Green

1969 elején az amerikai leányvállalat komoly összegeket fektetett az amerikai piac meghódításába, amihez a japán gyártónak láthatóvá kellett válnia. A döntés a kaliforniai Kawasaki Motors Corp. vezetőségénél született: Don Graves értékesítési igazgató, Paul Collins marketingmenedzser, Chris Kurishima formatervező és Rollin „Paint by Molly” Sanders fényezőmester olyan versenymotort akart készíteni, amit lehetetlen nem észrevenni.

A választás egy élénk, sárgás árnyalatú zöldre esett. A motorsportban akkoriban még széles körben tartotta magát az a babona, hogy a világoszöld balszerencsét hoz, ezért számos versenyző és csapat tudatosan kerülte. A gyári visszaemlékezések szerint a cél viszont egyszerű volt: olyan gépeket küldeni pályára, amikről másnap minden motorsporttal foglalkozó újság fényképet közöl. Az új fényezés az 1969-es Daytona Bike Week versenyein jelent meg először. Az A1RAS és A7RS modellek olyan feltűnést keltettek, hogy a közönség és a szakma szinte azonnal róluk kezdett beszélni.

Nem a véletlen műve volt

A Kawasaki elsőként ismerte fel, hogy a versenypályán nemcsak a győzelemért, hanem a nézők figyelméért is folyik a küzdelem. A szín kiválasztásában fontos szerepet játszó Sanders, a korszak egyik legismertebb amerikai motorsport-fényezője volt. Több élénk, autóipari fényezést is megvizsgált, mielőtt megszületett a végleges árnyalat. Emlékei szerint egy korabeli AMC kocsi különleges zöldje szolgált kiindulási alapként.

A Kawasaki amerikai emberei évekkel megelőzték korukat. Ma természetesnek vesszük, hogy egy gyártó saját színvilágot, logót és arculatot épít, ám a hatvanas évek végén ez még szokatlan szemlélet volt – a lime green nem szimpla versenyszínként, hanem márkaazonosítóként született meg. A cég később következetesen épített erre az örökségre. A gyári versenycsapatok, a Ninja-sorozat sportmotorjai, majd a Superbike-világbajnokság gépei mind ugyanazt az üzenetet hordozták: ezt a zöldet nem lehet összetéveszteni semmi mással.

Dave Aldana: csontváz a nyeregben

Muszáj szót ejteni a Kawa fenegyerekéről, aki nem az élénkzöld festéssel, hanem a bőrruhájával sokkolt: Dave Aldana már a hetvenes években a motorsport egyik legszínesebb egyéniségének számított. Nemcsak rendkívül gyors volt, hanem tudatosan építette saját imázsát is, ami akkoriban szinte példátlan jelenségnek számított.

1975-ben saját tervei alapján készíttetett magának egy fekete Bates bőrruhát, aminek elejére és hátára egy emberi csontváz fehér sziluettjét varrták. A látvány egyszerre volt meghökkentő és szórakoztató. Az AMA vezetőinek nem is nyerte el a tetszését: azzal fenyegették, hogy nem engedik rajthoz állni, ha továbbra is ebben a felszerelésben versenyez. Aldana azonban kitartott mellette, a közönség pedig imádta.

Amikor 1980-ban a Kawasaki gyári Superbike-csapatához szerződött, Eddie Lawson csapattársaként már ebben a legendás csontvázas bőrruhában ült fel a négyhengeres versenygépekre. A fotósok csak őt keresték, a nézők azonnal felismerték, a motorsport pedig ikonikus képpel gazdagodott.

A zöld is változik

Bár a köznyelv egyszerűen csak „Kawasaki-zöldként” emlegeti, az elmúlt több mint öt évtized során többször is megváltozott az árnyalat, igaz, a közös nevező mindig ugyanaz maradt: élénkzöld, ami messziről is azonnal felismerhető.

Az 1969-es versenygépeken használt verzió még valamivel világosabb és melegebb tónusú volt, mint a mai modelleké. A hetvenes évek H1R és KR-sorozatú versenymotorjain a zöld gyakran szinte fluoreszkálónak hatott, amit a korabeli festéktechnológia és a kézi fényezés is befolyásolt. A nyolcvanas évekre valamivel teltebb, mélyebb árnyalat jelent meg, majd a kilencvenes évek ZXR és ZX-sorozatán ismét élénkebb karaktert kapott.

A mai Ninja modelleken alkalmazott Lime Green már modern, számítógéppel szabályozott festékrendszerekkel készül, így árnyalata jóval egységesebb, mint fél évszázaddal ezelőtt. Emellett a Kawasaki egyre tudatosabban használja a fekete színt és a kontrasztos grafikai elemeket is, amik még hangsúlyosabbá teszik a zöld felületeket.

Az alapelv megmaradt, s hiába változott a festék összetétele, a pigmentek technológiája vagy a dizájn, a lime green még mindig ugyanaz, aminek eredetileg szánták: a Kawasaki legfontosabb vizuális védjegyének.